Az építészeti gigantizmus szinte pszichotróp hatással van az emberi pszichére. Jól megértették a diktátorok, az önkényuralmi rendszerek "építészei". Ezért a sztálinizmus és a hitlerizmus fáradhatatlanul óriásokat formált, elnyomva a kisembert a nagyszerűségükkel, nem a világegyetem Teremtőjének hatalmát és nagyságát tükrözve, hanem a politikai piramis csúcsára emelkedett vezetők – a huszadik század olimpikonjai – hatalmát és hajlíthatatlanságát.
A vallások és nemzetek közötti szüntelen ideológiai háborúk kiegyenlítették Newton nagyságát és dicsőségét. Aligha tudjuk elképzelni, hogy a felvilágosult kortársak milyen hatalmas jámborsággal tekintettek rá… Meg kell jegyezni, hogy Sir Isaac csak a huszadik század elejére, viszonylag nemrég vált fizikussá. És a maga idejében inkább volt bűvész, mint tudós.
Newton elsősorban alkimistaként és teológusként volt ismert, másodsorban természettudósként. Jó okunk van azt hinni, hogy a fej a Mint alkimista nem véletlenül volt, ez volt az ő idejében a brit kincstár feltöltötték több tonna arany, amelynek eredete még mindig ismeretlen.
Newton hírneve olyan nagy volt, hogy a neki szentelt grandiózus, az egyiptomi piramisokat is felülmúló zsenotáfium csak kortársunkat lepheti meg, nem pedig a 18. század tudósát. Mivel a természettudomány a világ megismerésének holisztikus rendszere volt, nem volt áthatolhatatlan határvonal a fizika és a teológia között. És Newton volt az az ember, akinek sikerült megvalósítania az éltető teljességet – a szemléletben és a sikeres alkímiában.
A francia építész, ellentétben a tekintélyelvű, szovjet vagy fasiszta építészekkel, a Teremtő nagysága és a világegyetem kiterjedése inspirálta, tele feltáratlan, érdekes titkokkal. A nagyszerűség eredete az, ami átragyog a projektjeiben, nem pedig a halandó vezetők dicsőítésének vágya, akiknek a hírneve olyan, mint a reggeli harmat. És Newton volt az a ritka mágus, varázsló, akiben megnyilvánult az isteni elme nagysága, aki mind a mély, szellemi misztériumokat, mind a tisztán pragmatikus, fizikai misztériumokat figyelembe vette, ami a későbbi középszerű elméket annyira felemelte, akik nem vették észre a fő.
A neoklasszicizmus egyik szószólója és megteremtője úgy vélte, hogy a fény különleges érzést képes kiváltani: az isteni szellem jelenlétét. Ez az elképzelés számos projekt alapjául szolgált. Például Newton óriásgömbjében éjszaka erős tűznek kell égnie, amely a Napot jelképezi. Napközben pedig a csillagképeket utánzó speciális lyukakon átszűrődő nappali fénysugarak a csillagos égbolt illúzióját keltik, megvilágítva és inspirálva a sugarakkal.
A háromszintes hengeres alapra ültetett ciprusfák voltak, mert az ókori Görögországban és Rómában ezek a fák a gyász és a gyász jelképei voltak. A gömb alakú portál egy hosszú, sötét alagutat helyettesít, amely Newton szarkofágjának hatalmas ürességébe vezet. Itt a mesterséges csillagos égbolt állítólag végtelen hatást vált ki az érzékeny emberekben – egy különleges lelkiállapotot, amelyet a világegyetem nagysága kelt, és ennek következtében egy isteni elmét, amely képes érzékelni ezt a nagyságot.
Szerencsére egy ilyen grandiózus projekt nem valósulhatott meg – több okból is. A francia építész gigantizmusa ugyanis teljesen hátborzongató, inkább a halál nagyságát hangsúlyozza, mint az életet adó isteni erőket. A halál győzelme az élet felett nem kellene, hogy ennyire nyilvánvaló legyen.
